"Kerítés? Ugyan már!"

Egy gyönyörű, kánikulás péntek délután sikerült "megmásznunk" a következő célpontunkat is, ami nem is lehetett volna más, mint a Sertésvásárcsarnok és a mellette álló magasztos víztorony "komplexuma". A messzi Gubacsi útra érve már izgatottan vártuk milyen akadályokkal kerülünk szembe, hiszen Márk vezérünk korábban említette, hogy ezt a csarnokot bizony kerítésmászással tudjuk csak megközelíteni. Azonban mi felvettük "legújabb nadrágunkat, legfényesebb cipőnket és legszebb kalapunkat" és bizony belevágtunk a sűrűjébe!

Az épület egy óriási elkerített területen "búslakodik" magányosan, még csak rá se látva karcsú kedvesére, a Víztoronyra. A telep hatalmas növényzete szinte betakarja a bekukucskálni vágyók elől a sertések "gyilkosát". Az óriási területen kívül már fél órája barangolva minden drótszakadásban láttuk a potenciált, hogy "na igen, itt be tudunk jutni!" - a falbeugrások által nyújtott délibábok pedig messziről egy korty hideg víznek tűntek a nyomasztó melegben. De valamiért olyan nehezen találtuk meg a kapu "zárját". Nem azt a huuu de modern elkészítésű kerítésformát képzeljétek el, csak egy szimpla nagymamám-féle volt. Néhol... Néhol azonban még a régi időszakból megmaradt falak köszöntek vissza nekünk. 

De sikerült! :))

Találtunk egy méteres magasságú kicsi kerítést, ami pont megfelelő volt a célnak, mondván elég magasak, ügyesek és jó fizikumúak vagyunk, hogy egy ilyen bébikerítést "átlépjünk". Hát nem... 

Az urbexelés bizony ÁLDOZATOKKAL jár!

Áldozatunk egy 10 éves, sötét, szakadt farmernadrág, aminek "halántékán" mára már csak egy hatalmas lyuk tátong! Gazdája, aki persze e szerény cikk írója volt, aki a 184 cm-es magasságával, gyatra fizikumával és töretlen jókedvével pár pillanatig csak a szakadás gyönyörű, melankólikus dallamán merengett lógva egy kerítésen! Pedig kedves bajtársam minden erejével segíteni próbált, hogy le ne maradjak a bent váró épületről. Márk ugyanis előrement és udvariasan megmutatta hogyan kell ügyesen kinyomni magad karból! Természetesen mikor átért, csak ennyit tudtam kérdezni - "te ezt most komolyan gondoltad?" 

Akkor sem adtam fel és három, négy kerítésről lecsúszott lábas valamint nyújtózkodós akcióm után azért csak megkértem, hogy másszon már vissza értem. Majd mondván ha bakot tart könnyebb lesz, csak nem gondoltuk, hogy sikerül hintáznom is egyet a kerítésen... jahm... és biztos vagyok benne, hogy mélyen legbelül kikacagott :))

Mindez azonban csak egy jó kaland első lépcsőfoka volt. Bent autók sorakoztak az épület mellett, amik járatva a motort kicsit bevallom rám hozták a frászt, így a legelső urbexes kalandomon. A hatalmas növényzetet seperve lábainkkal egyre közelebb értünk a hosszú csarnokhoz. A kezdetleges adrenalinszint, ami az elején az egekig ért bennem, az épülethez közeledve átváltott egyfajta buddhista békévé... Márk mellettem nagy szakértelemmel lépdelve fényképezte "vendéglátónkat". Míg én átmentem zenbe... Izgulva léptem át a fenti képen látható első épületrész "küszöbét", miközben azon agyaltam, hogy nem maradhatnánk itt egész délután?

Bentebb leskelődve már egész otthonosnak tűnt a Vágóhíd. Barátságosabbá tette a méteresre burjándzó növényzet (fa, borostyán és apró cinkosaik), aminek hatására egy arborétumban képzeli magát az ember.

Az arborétum gondolatán kívül viszont más is eszembe jutott a következő kép láttán - a hitelesség kedvéért került bele Márk is a "sztárfotómba" :) - nem úgy tűnik, mintha a Jumanji című filmben lennénk? Tudjátok, amikor Alan-ék házát ellepi a dzsungel és olyan hatalmas virágok nőnek ki a parkettából, amik bekapnak. :) Én ebben a pillanatban teljesen a filmben éreztem magam :)

A Vágóhíd tartóoszlopaink átsuhanó fény még élvezhetőbbé tette a hatalmas "folyosó" bejárását. Olyan aprócska pontok voltunk a nagy épülethez képest, mintha egy pici katicabogár pöttyére próbálnál fókuszálni, ami a háztetőn kíséri gazdáját.

Az alsó kép talán jobban visszaadja a hely hatalmasságát, belépve

a melléképületekből ebbe a "térségbe" egyből az jutott eszünkbe

 milyen óriási rendezvényt lehetne itt tartani! Bulihely megfelelő

nagysága: pipa, zenéhez jó akusztika: pipa, izgalmas környezet:

pipa, barátok: pipa, kóstoló: egy nagy megoldható pipa ;)

 

Talán a sertésólak egyikét sikerült megörökítenünk? vagy az 

egykori vágók pihenőhelyét? 

a hatalmas belmagasság még nagyobb tiszteletet követelt

A Vágóhídat körbejárva, lefotózva lassan komótosan kimozgolódtunk az épületből, aminek oldalán lévő OMLÁSVESZÉLY! felirat fel sem tűnt mikor beléptünk karmaiba. Ennek ellenére ez nem megrémisztett minket, hanem épp azon kacarásztunk, hogy még jó, hogy le van zárva a terület és senki nem mászkál be a kerítésen, ha ez a tábla még mindig itt áll :)

Kifelé sétálva azonban figyelmesek lettünk a korábban üresnek hitt porta nyitott kapuira. Szóval igen volt portásunk, igen "vendégek" is látogatták a helyet és igen mi ezalatt mindvégig bent voltunk és pofátlanul otthagytuk lábnyomainkat ;)

Ezzel a képpel búcsúznánk a Sertésvásárcsarnoktól és kedvesétől!

A csarnok hatalmassága és arborétumszerű belső építészete a látogatókat mindenbizonnyal el fogja bűvölni, de kérek mindenkit, ha van lehetőségetek, vigyetek drótvágót, kesztyűt, párnát vagy egy hokedliiit!!! 

Csak hogy mindenre felkészüljünk! :)