Nyugodj békében, gyár!

Úgy döntöttem, szokást csinálok ebből: ehhez a poszthoz ezt a zenét ajánlom. 

Sok más romkocsmában üldögélő, értéketelen bölcsészhez hasonlóan nekem is van munkám az egyetem mellett, ezért sajnos a május hetedikei urbex session első felét ki kellett hagynom.

Jól meg is gyűlölt emiatt mindenki a csapatból (nem), úgyhogy engesztelésül egy-egy Kőbányaival vártam a már kettő óta városi túrázó barátaimat.

Amikor találkoztunk a Maglódi úti Lidlnél (nem, nem fizetnek ezért a posztért - még) még nem gyanakodtunk. 

Pedig kellett volna.

Szeretném bemutatni a régi sörgyár HELYÉT.

Persze, ez egy kamukép, mert nem elölről fotóztuk le a nagy semmit, hanem hátulról, és így nem látszik a két torony - ennyi maradt meg a gyárból.

De, ha jól láttuk, nem csak nekünk hiányzott nagyon. :(((

Mit tehet a lelkes urbexes, amikor kiderül, hogy a kinézett építmény eltűnt a helyéről?

1. Megérti, hogy miért is nagyon nehéz urbex térképet készíteni.

Ami egyszer ott van, egyszer csak eltűnik, ráadásul mindenféle hivatalos tájékoztató nélkül (ami mondjuk egy klub vagy egy bolt megnyitását és bezárását kísérné); mert ki szólna arról, hogy lebontanak egy gyárat, ami már időtlen idők óta üresen áll? Az Index foglalkozott csupán az épületcsoporttal és bontásával, még 2005-ben, de ott sem tették egyértelművé, hogy a mely épületeket bontották már le, miket fognak, és miket hagynak meg.

2. Megnézni, amit még meg lehet.

Oké, ezt persze csak akkor működik, ha hagytak még valamit a telken. Nekünk mákunk volt, mert egy kémény, egy torony (én laikusként azt gondolom, hogy valamiféle mobil bázisállomás lehet/ett, de ne higgyetek nekem, mert a 'bázisállomás' szót is gugliztam), és valamiféle fantasztikus alagút a rendelkezésünkre állt. De azért persze az első lehangolódás megvolt - gondolom ez csak akkor lett volna elkerülhető, ha kicsit gyakrabban járunk Kőbányán, mert még Rozsdaművek Márk is meglepődött azon, hogy kis fák nőnek a gyár helyén. 

Szóval mi pontosan ezeket tettük: elhatároztuk, hogy ezt aztán muszáj lesz megírni, mert állati jól megmutatja, hogy mennyire aluldokumentált ez a szubkultúra még az ~ötezer blogjával is, és, hogy mennyire képlékeny a mi kis térképünk is; aztán pedig bejártuk, amit be tudtunk. Nem mellesleg pedig megmagyarázza azt is, hogy miért kell képeket készíteni az ilyen helyekről: sosem tudod, hogy amikor legközelebb mész, még ott lesz-e, az lesz-e, be tudsz-e menni. 

Oké, a kettő között söröket nyitottunk és cigiztünk is, de ez nem feltétlenül az urbex szubkultúra sajátja. 

A felkészülés pillanataiban megtaláltuk a Sörgyár Oravecz Coelhoját is.

Ami az alagutunkat illeti, muszáj egy emlékeztetőt ideírnom magamnak: Réka, akkor is vigyél zseblámpát, ha Márk állandóan vagánykodik, és nem hoz magával sosem.

A túra után rákeresve a kőbányai alagút témára szeretném hinni, hogy mi is az alagútrendszer egy részénél jártunk, de erre sajnos semmilyen bizonyítékom nincs. Arra viszont van, hogy nagyon sötét, elég meredek, nem túl biztonságos, és, hogy minden kis beugróhoz azzal a feltételezéssel érkeztünk, hogy itt lesz egy kar, egy láb vagy egy teljes hulla. Nem a szag miatt, inkább csak azért, mert eléggé úgy nézett ki a hely, mint ami ezen kívül másra nem jó. Rengeteg szemét, az alagút elején még néhány graffiti, aztán már csak sötét, meg fura hangok. Az alagút alján víz várt minket, a tetején egy csinos kupac úszó szeméttel. Tudom, leírva ez nem izgi, de amikor már csak egy kis világító bélyegnek tűnik a kijárat, korom sötét van, zseblámpa nuku, a telefon meg 8%-on, akkor azért élvezhető a téma. 

Akkor vagyok a legszebb, amikor egész napos munka után urbexezni megyek, és épp dumálok a kamerába!

A kémény és a torony pedig...

Ez az általam bázisállomásnak titulált valami; de most már feladtam: mi ez?

Igen, az ott épp valamelyikünk, ahogy felmászik a kéményen, de ne lőjétek már le a poént!

A tornyok (hívjuk most így őket) elsőre nem tűnnek túl izgalmasnak, pedig!

Pedig nincs is jobb egy kis monoton felfelé mászásnál. Miután kis csapatunk egyik tagja megunt minket (kösz, Szani!), bennem pedig túltengett a tettvágy, úgy döntöttem, hogy felmászok a kéményre. Na, hát ez kb. 3/4-ig sikerült is.

Egyvalamit tisztázzunk: szégyellem, hogy nem mentem fel teljesen. Tervben is van, hogy visszatérünk, és felmászunk a barátnőmmel, mert ezzel a tudattal nem élet az élet.

Mielőtt bárkinek kétsége lenne erről, a szupermagas épületek megmászása is az urbex körébe tartozó hobbi, még akkor is, ha sokszor skywalking néven találkozunk vele. Az oroszok/ukránok (antropológusok, néprajzosok: ne verjetek meg, tudom, hogy nemugyanaz!) előszeretettel űzik, akár életük árán is.  Na jó, természetesen nem ezekhez a fiúkhoz hasonlítom magam, már csak azért sem, mert az első tíz méteren végig remegett a lábam, és arról győzködtem magam, hogy ez egy jó döntés volt. 

Szumma szummarum: egy idő után meglepően unalmas felfelé mászni. Persze, néha megállsz, körülnézel, húúú, de jó, de szép, de aztán csak mászol tovább, és elég hamar megunod. Én legalábbis biztosan, ezért döntöttem úgy a kémény első szoknyájánál, hogy innentől inkább lefelé. Na meg azért is, mert a "szoknyák" vasa annyira nem tűnt épnek (mint egy jó gouda sajton, olyan lukak voltak a vázon), hogy én arra nyugodt szívvel - akármilyen szívvel! - kilépjek. 

Ha csak egy dolog volt, amit ettől a mászástól kaptam, az az, hogy megértettem, milyen szuper az az érzés, amikor meghódítod az épületet.

De nem csak egy dolgot kaptam, mert a kéményről vettem észre a mellettünk elterülő telken lévő épületeket. Ez viszont már a következő poszt témája lesz, mert olyan szuper, hogy megérdemli, hogy külön beszéljünk róla.