Rozsdaművek Márk és a Nagyvásártelep

Egy baromi meleg péntek délután mentünk ki a Nagyvásártelepre Márkkal, hogy egy nagyon profi interjúval egybekötött épületbejárásban legyen részünk. Ehhez képest lett másfél óra nyersanyagunk egy kötetlen beszélgetésről, amit, ha UjPéterista lennék, akár organikus interjúkészítésnek is nevezhetnék, de mivel nem vagyok UjPéterista, inkább megmaradok a „három egyetemista beszélgetett egy kihalt épületben” narratívánál.

 A Nagyvásártelep megközelítése egészen egyszerű, csak egy száraz-füves-gazos területen kell átvágni az épület felé, amit két nagyobb részre lehet osztani: egy nagyobb, nyitott csarnok, és egy kisebb oldalsó rész, ahol valószínűleg irodák lehettek. A bejárást a nagycsarnokban kezdtük, ahol az ajtó mellett egy rothadó matrac, és egy elég ramaty állapotban otthagyott nejlonharisnya üdvözölt minket.

A csarnok bejárása alatt Márkot arra kértük, hogy próbálja meg elmondani nekünk, hogy miért jó ez az egész urbexnek nevezett valami.

Ti nem halljátok a csendet? Itt nincs semmi. Pedig ezek általában mind gyárak voltak, ahova az ember így bemegy. Itt emberek dolgoztak minden nap… Ha szerencséd van, még találkozol is ilyen otthagyott dolgokkal, amik képviselik azt, hogy mi történt a helyen. Aztán pedig visszafoglalja az egészet a természet, ha az ember otthagyja a picsába. Nagyon jól néz ki, és pont ez a legjobb, hogy különböző művészeti dolgokkal is összefutsz… Itt általában, az ilyen elhagyatott házak nagyrészénél biztos, hogy találkozol graffitivel. Ráadásul a legjobbakkal.

Márk alapvetően nem készüli túl az urbexelést – a táskájában egy pár kesztyű, egy doboz sör és egy fényképezőgép lapul. Ezek közül a sör kerül elő először, a cisszenés, és az első korty után jöhetnek a fényképek.

Á: Mióta urbexelsz?

M: Szerintem már tíz éve. Az a vicces, hogy az elején mi ezt nem is tudtuk. Nem tudtuk, hogy van egy ilyen irányzat, hogy mi ezt csináljuk… Nem is tudom, hogy hogy futottunk bele.

Á: Tíz év? Akkor az középiskola eleje, ugye?

M: Egyetem eleje. 28 éves vagyok.

Á: Egy haverral, csak úgy bemásztatok?

M: Hát, tíz éve még a hetedik kerület eléggé máshogy nézett ki. Akkor még maximum öt kocsma lehetett a mostani 135 helyett. A Kazinczy utca például teljesen üres volt, tele elhagyatott házakkal. Nem véletlenül lett ott mostanra ennyi hely. Mi pedig mentünk egyik este épp két kocsma között, és ránéztünk egy házra, hogy „Te, figyelj, hát itt nem is laknak – menjünk be!”. És bementünk. Idővel vissza-visszajártunk, nagyon jó volt. Az elején maximum ketten mentünk be, utána volt már olya is, hogy tízen borral a kézben beszöktünk és iszogattunk. Kvázi egy privát kocsma.

Eközben eljutunk a csarnok kétharmadáig, egy férfi pedig ránkköszön egy kis szobából, ami régen talán egy, a csarnok belső tere fölé magasodó iroda lehetett. Nem zavartatja magát, alsónadrágban, sörrel a kezében figyel minket egy darabig, aztán int. Később utánunk is szól, hogy ne menjünk teljesen hátra, mert ott kutya van. A kis iroda kifelé néző ablakán függöny, a férfin házipapucs. Nem úgy néz ki, mint aki csak sörözi jött be.

Á: Nem onnan fakad ez a vágyad, hogy kiskorodban be voltál zárva a betondzsungelbe…

M: Gőzöm sincs, honnan fakad. Én nagyon sokat túráztam, cserkész is voltam. Szerintem ez inkább olyan, hogy ha nem tudsz felülni egy vonatra és elmenni az erdőbe, akkor marad a város, és a várost is fel lehet fedezni. Főleg, hogy ha ilyen dolgokba belefutsz.

Á: Ezek súlyos mondatok, erre Te készültél!

M: Dehogyis. Amikor megtaláltuk ezt az irányzatot, hogy mi az, hogy urbex, akkor mi is elkezdtünk erről beszélgetni, hogy mi ez, és mi miért is szeretjük ezt. Hárman voltunk, és hárman három féle dolgot mondtunk. Van, akinek az számít, hogy az első legyen, van, akinek az, hogy minél magasabbra jusson fel, megint másnak az, hogy minél eldugottabb helyekre jusson el.

Á: És most mi a presztízs hely?

M: Most? A Lipótmező.

R: Akkor is az lesz, ha most szervezetten elmennek oda ilyen facebook eventtel?

M: Erre már nagyon nem tudok mit mondani… Ez az irányzat már akkor elkezdődött, amikor valaki rájött, hogy erre lehet szervezni, ebből lehet pénzt csinálni. De ez az össznépi dolog nekem nem jön be annyira őszintén szólva. Amikor harminc ember bemegy valahova, akkor is, ha nagy a tér. Ezek sokszor veszélyes helyzetek, ezt nem lehet így. Egyszer egy barátom lecsúszott egy tetőről, és a hófogó fogta meg.

R: És utána eldöntöttétek, hogy soha többet…?

M: Nem, jobban figyelsz, és ennyi. Baleset bármikor történhet, kocsikázás közben is. De előtted ott egy épület, azt fel kell fedezni. Az a legjobb az egészben, amikor mész szobáról szobára, és nem tudod, hogy mi lesz ott. Lehet, hogy beszakad a plafon, lehet, hogy ott van egy csöves, vagy valaki csak úgy ott alszik. Sokan csinálják, hogy elmennek külföldre, és amíg nem találnak lakást, addig elhagyatott házakban húzzák meg magukat. Berlinben volt olyan, hogy benyitottunk egy szobába, ahol ott aludt egy srác egy hálózsákban, de csak mondtuk, hogy bocs-bocs, és eljöttünk. 

Á: Mi a felfedezés metodikája?

M: Nincsen metodikája. Mész előre, és kész. Néha jobbra fordulsz, néha balra. Néha ki az ablakon.

Á: Mielőtt bementek utána szoktatok nézni, hogy mi az a hely, ahová bementek?

M: Általában inkább utána, ha csak egy teljesen egyszerű lakóépület, akkor nem, de ennek például utána fogok, most már kezd érdekelni. Szerintem logisztikai elosztó központ, raktár vagy ilyesmi, de nem tudom. Berlinben voltunk sörgyárban, ott utánanéztünk, hogy mi a története. Meg persze az volt az első, hogy keressünk egy üveget, amit elhozhatunk.

Á: De nem úgy volt, hogy nem tesztek kárt semmiben?

M: Urbexesként bármit megtehetsz… Jó, persze nem, de hát azok a helyek, ahová csak úgy tudsz bejutni, hogy felfeszítesz egy ajtót, vagy betörsz egy üveget… Nem rongálunk, de hát valahogy be kell menni. Az a sörösüveg meg senkinek sem fog hiányozni.

R: Hogyan találkoztál azokkal, akikkel együtt jártok urbexelni?

M: Ők mind régi ismerősök. Szóval nem arról van szó, hogy mondjuk összefutottunk egy épületben, és úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy ilyen bandát. Az egyik az egy nagyon jó ismerősöm, akiről kiderült, hogy van közös érdeklődésünk – ez [körbemutat]. Ő fotós, és egész jól csinálja; ha beszökünk valahova ezért is szoktam sört vinni, mert az nem lehet kibírni, ekkora tereket is be kellett már fotózni, a sötétben, én meg rohangálhattam egész este a vakuval a kezemben, hogy most ide tedd, úgy tartsd… Nagyon sötét helyekre szoktunk bemenni, és persze olyan arcok vagyunk, hogy fejlámpa meg mindenféle zseblámpa nélkül csináljuk.

R: Azon csodálkozom, hogy semmilyen drogos kellékmaradékot sem látok…

M: Szerintem az kint van, a susnyásban. De ide inkább szipusok járnak.

A nagycsarnokkal végezve átérünk az izgalmasabb részbe. Anno irodák, öltözők, zuhanyzók (?) lehettek itt. Az emeletre lépcső vezet, néhány fokát már csak a szentlélek tartja. Márk szemrebbenés nélkül felmászik, mi ketten vacillálunk, és végül inkább kihagyjuk. Vezetőnk elnézően mosolyog ránk, és nem győzi hangsúlyozni, hogy első a testi épség – de szerintem ezt csak a naiv kezdőknek szánja, biztosan nem magára érti.

R: Szóval: elkezdtétek ezt együtt csinálni, aztán indítottatok is egy blogot. Miért volt fontos a blog?

M: Kíváncsiak voltunk rá, hogy ezt hogy tudnánk csinálni. Meg akartuk osztani az élményeinket. De nem a látogatottság volt a lényeg, ismerősöknek elküldtük, hogy lássák, hogy mit csinálunk. Az Urbán Gorillák állítólag a mi blogunk alapján mentek Berlinben urbexelni.

A földszinten körbejárva komplett kis lakásra bukkanunk – hálószoba (rongyokkal, ruhákkal tele), konyha (régi, lepattogzott lábasok, és fekete füstcsík a falon a téglákból rögtönzött tűzhely felett) és mosdó (homok, és vödrök, maradjunk ennyiben).  Ezután lefelé vesszük az irányt, ahol valamiért szinte minden fel van ásva (valamiféle csöveket fektethettek), az összes szobában sitt és földhalmok. A szint kihaltnak tűnik.

Amikor végül kijöttünk, nem tudtuk megállni, és végigsétáltunk a raktár hátuljáig.

Á: Van olyan dolog, amire azt mondanád, hogy tipikusan urbex kellék?

M: Szakadt ruha, mert úgy is koszos leszel… Kesztyű, a koszos helyekhez… Fejlámpa, de nálunk mondjuk az sosincs.

R: Lányok szoktak menni veletek?

M: Általában nem. Volt már, hogy jöttek lányok, de valahogy az nem olyan. Vigyázni kell rájuk, ők nem másznak fel úgy a falra, nem voltak annyira sportos alkatok… Én még nem futottam össze olyan lánnyal, aki azt mondta volna, hogy na, menjünk… Lehet, hogy ezt is lehetne ilyen férfi faszméregetésnek mondani?

Á: Mit ajánl az orvos, hány urbexelést naponta?

M: Ez kedv kérdése. Ha tehetném minden héten mennék. Csak egy idő után elfogynak a dolgok.

R: Nem lesz unalmas?

M: Nem, mert az épület mindig más. Nyilván a törmelék az ugyanaz, de az épület más, fel kell fedezni. Meg ez jó, nem? Kiszakadsz a hétköznapból, kis adrenalint pumpálsz magadba, például ilyen lépcsőknél, ami fejtörést okozott nektek…

R: És miért velejárója a sör ennek az egésznek?

M: Másoknál nem tudom hogy az-e, nekem az. De ez csak onnan jött, hogy amíg a haverom fényképezgetett, addig én söröztem. Ez olyan, mint másoknak a kocsma – összejövünk, nézelődünk, beszélgetünk, sörözgetünk, fényképezünk, ennyi.

Á: Mitől lesz az urbexes trú?

M: Nem tudom. Szerintem ilyen nincs, azért csinálod, mert szereted, nem azért, hogy trú legyél, vagy menő, annak úgy semmi értelme. Most gondolj bele, ha gyárakba szöksz be vagy kertes házakba, mi a különbség?

R: És ha szervezett túra keretében…?

M: De az nem urbexelés!  Hogy fedezel fel egy várost? Szervezett turistaútvonalon, vagy magad? Azért szerintem van különbség!

Á: És akkor mi most nem urbexeltünk, mert Te vezettél minket?

M: Az más, mi most itt voltunk hárman.

R: Van számkorlát?

M: Legyen tíz fő…

R: Akkor azalatt urbex, afelett meg már nem?

M: Ami nem spontán, amit interneten hirdetnek, és jelentkezhetsz rá… Az már nem az. Az olyan, mintha bemennél a Nemzeti Múzeumba, vagy a Parlamentbe, az nagyon turistás. Ráadásul nem is tudom hányan jelentkeznek ilyesmire, ott mindenkire figyelni is kell… Az már nem urbex.

Márkék blogját itt találjátok.